Szóval. Mint minden rendes valamit, ezt is talán bemutatkozással kéne kezdeni, vagymondjuk szabályok lefektetésével. Ezt pedig az elkövetkezendő három percben kéne megtenni, mert addig bírok még így egyenes háttal ülni, és úgy tenni, mintha így tökre foglalkoznék a helyesírással, meg miegymás. Tehát a nevem Eszter és tizenhat vagyok. A szomorú része ennek az, hogy gyakran hazudok a nevemről és a koromról, tehát akár egy ötvenhétéves kopaszodó bácsi is lehetek, aki fiatal lányok társaságát keresi. Most pedig a sok egyenesüléstől kezd elfáradni a hátam.
Ezentúl hívjatok gömbinek, mert az még becsületesebb nevem, mint az eszter. Egy közepesen aranyos, közepesen nagy és közepesen földhözragadt városkában lakom, amiről ugye nem kell igazat mondanom. Most pedig egy unalmas karácsony délután van, és az én legnagyobb bajom az, hogy száraz a bőröm. Ami azért -valljuk be becsületesen- elég nagy gond.
Van egy testvérem, ő az ősember, a gorilla, a pizzaképű, a bence (kiválaszthatod a neked tetsző nevet), aki budapestre jár egyetemre, és ha elvégzi, nagyon okos lesz történelemből és spanyolból. Van egy anyukám, aki elvált apukámtól, még amikor iciripiciri duci kis aranyosság voltam, aki huszonötéves kora óta mindig folyamatosan megállásnélkül egyfolytában festi a haját, aki mindenkit lerodít, de azért elég szeretetreméltó. Van egy apukám, akinek mindenféle gondjai vannak szerintem, és a lába is tuti emiatt gombás (szóval amikor multkor feljöttem hozzá, akkor domestosba akarta áztatni a lábát?! és mondtuk neki, hogy ne már, mert lejön a bőre, akkor felhívta az anyukáját -aki a nagyi, aki szőke, és tesómat jobban szereti- és ő is azt mondta, hogy lefogja marni a bőrt a lábáról a domestos, és erre apu azt mondta, hogy akkor legalább tuti lejön a gomba is), szóval ha jöttök hozzánk mondjuk egy saját papucsot ajánlanék hozni. Aztán van még a nagypapám, belőlük kettő is van. Egyikük apukám apja, ő nagyothall, rossz a szíve de nagyon,nagyon precíz, egy kicsit gyengeidegzetű, de nagyon-nagyon szerethtő, és a másik, aki Erdélyben él. Ez egy külön mondat minimum, hogy édesanyám (családneve mond el mindent: Székely), szóval ő erdélyi magyar, ahogy az egész családja is, így az apukája is, akimég mindig ott él, aki nagyjából húszéveskora óta természetesen őszhajú, akit egyszer homlokonrugott egy ló, aki nagyon hangosan beszél, és mindig csapkodja az asztalt, nagyon szigorú de végtelenül jóindulatú, és nagyon nagy magyar. Akkor van még... van még egy nevelőapám, aki Zoli. És ez mindent elmond róla. Az összes zoli (Beck Zolin és Kukacon kívül) tokás, és számomra genetikailag antipatikus. Egyszerűen taszítanak, ezvan. Rajtuk kívül van két keresztanyám, egy nagynéném, két keresztapám, öt unokatestvérem és még egy fiú, aki az egyik keresztanyám fia, de nem vérrokonom, illetve három tejtestvérem, és még rengeteg rokonom, akik mind erdélyiek, és felüket sem ismerem, mert olyan nagy a család.
Rengeteget tudok írni, mind értelmetlen, érdemtelen, unalmas és alapjában véve értéktelen dolgot. Én szóltam. Előre
Kérlek ne én legyek az a tömegtermék, amiből eddig legalább kétszázezervan, akik ugyanolyan tinédzserek jólhangzó angol nevekkel, a mindennapi kis zűrjeiket olvashatatlan formában leírva publikálják, hogy hátha elolvassa valaki, mondjuk a barátnő,akinek msnen szólnak,hogy posztolva vanaz új bejegyzés,rá lehet cuppanni. Had ne legyek ilyen. Kérlek.
Elkalandoztam.Szóval. Igen... öhm. Szóval gyakran beszélek magamban, és olyankor ha ilyen van, szóval olyankor általában mindeztangolul teszem. Szóvalmost képzeljen el mindenki kis barnahajúlányt hétfőn reggel, ahogy beszél a mikróhoz angolul (amerikai és londoni angol kiejtéssel), magyarul, németül, és nemlétező kitalált nyelveken. Ez igazából elég mulatságos, akkor is, ha így leírva nem az.
Na. wtyl.
